AGYMOSÁS avagy MÉLYTUDAT-SZENNYEZÉS?
A pszichológusok tisztában vannak vele, hogy a tudatunk megszűri a dolgokat, és bizonyos dolgokat elfogadunk, más dolgokat elutasítunk.
Ez természetes. A tudatalattin azonban nincs ilyen szűrő. A tudatalatti másként működik. Amit egyszer hall, az egyszerűen lepereg róla. Az olyan dolgokat viszont, amelyeket több százszor hall, egy idő után beépíti, mint „programot".
Márpedig mindannyiunknak vannak szülei, nevelői, és gyermekkorunkra visszatekintve biztosan halljuk -belső hallásunkkal -, hogy „már százszor megmondtam", hogy ezt vagy azt csináld, vagy ne csináld.
Már százszor - sőt sokkal több, mint százszor - hallottuk, hogy ügyetlenek vagyunk, lusták vagyunk, irigyek vagyunk. Milliószor hallottuk, hogy kevés a pénz, hogy ezt vagy azt nem engedhetjük meg magunknak. Akaratlanul is belénk ivódott a szüleink, nevelőink által mutatott minta, átvettük gondolkodásmódjukat, gyakran szokásaikat is, és a 16-18 éves kori lázadás után pár évvel vagy évtizeddel döbbenten ismerjük fel, hogy szép reményeink és nagy céljaink helyett szánalmas középszerű életet élünk, és az egész egyáltalán nem hasonlít a boldogsághoz.
Azt mondják, a legtöbb ember 40 éves kora után csendes beletörődésben él. A népi bölcsesség is rögzíti a szülők általi tudatalatti programozás következményeit.
„Nézd meg az anyját, vedd el a lányát" tartja a közmondás. Hiába esküszik meg a lány, hogy ő soha nem lesz olyan, mint az anyja, a tudatalatti program, a „már százszor megmondtam" szüretlen parancsa óhatatlanul elvégzi a maga munkáját.
Lássunk egy egyszerű példát. A szülők féltő gondoskodással nevelik gyermeküket. Óvják széltől, víztől, balesettől és betegségtől. És tanítják. Tanítják mindarra, amire őket is megtanították a szüleik, mindarra, amit saját tapasztalataikból leszűrtek. A gyermek huncut, szófogadatlan, vagy csak nehezen hajlik az idomításra, ezért a szülő újra és újra elmondja neki a követendő szabályokat.
Egy alkalommal a gondos édesanya észreveszi, hogy a gyermek pénzzel játszik, sőt a szájába veszi. Természetes ösztönétől hajtva azonnal rászól: - Pistike, azonnal vedd ki a szádból a pénzt! Piszkos! A pénzt mindenki összefogdossa. Tele van bacilusokkal. Ha már hozzá nyúltál, máris menj kezet mosni! Pistike rémülten vagy értetlenül, de szót fogad.
Az anyuka azonban tudja, hogy egy figyelmeztetés nem elég. Sokszor el kell mondani a gyermeknek, amíg valamit jól megjegyez, és szokásává válik. Talán százszor is, vagy még többször. - Pistike! Már százszor megmondtam, hogy a pénz piszkos! Hát nem érted? Azonnal menj kezet mosni! Pistike nem igazán érti. Hiszen mindenki mindent összefogdos. Mennyivel jobb egy kilincs, vagy egy kapaszkodó a villamoson?
Egy valamiben azonban biztosak lehetünk. Ha sokszor hallja - márpedig a szülő igazán kitartó tud lenni a gyermeknevelésben -, Pistike elhiszi. Nem ám csak úgy felületesen, rövid időre, hiszékenységből, hanem jó mélyen, a tudatalatti legmélyebb régióiba bevésve. Ez válik tudatalatti hitévé, és közvetve cselekedeteinek és gondolatainak irányítójává.
Hogy hogyan és mitől? Egyszerűen attól, hogy míg a tudatos elmének van szűrője, mérlegel, elfogad vagy elvet dolgokat, addig a tudatalatti részen ilyen szűrő nincs. A sokszor ismételt, sokszor hallott dolgok mélyen bevésődnek, és „hit"-ként, vagy jelenkori szóhasználattal „prog-ram"-ként működnek. A fent említett program természetesen nem fogja megóvni Pistikét egy életre a bacilusoktól. Egy valamitől azonban biztosan megóvja, és az a pénz. Tudat alatt, ösztönösen, belső „hitéből" fakadóan távol szeretné tartani magát mindattól, ami piszkos, ami fúj, pihá, kakás stb.
A nevelés sikere ilyen szempontból bámulatos lesz, és persze egy életre lehangoló. A gyermek felnő, és tudat alatt tudni fogja, hogy a pénz piszkos, és hogy a lehető legjobb, amit tehet, az, ha távol tartja magát tőle. Minden cselekedetének, pénzgyűjtési szándékának, anyagi, gazdasági sikert célzó tevékenységének a hátterében ott van a „program", ami csak egyet tud: úgy kell intézni a dolgokat, hogy abból pénz semmiképpen se legyen. Ha pedig mégis lenne, akkor a lehető leggyorsabban meg kell tőle szabadulni!
Ez természetesen csak egy kiragadott példa a kitartó és következetes nevelés hitépítő mechanizmusából, hiszen ugyanígy említhetnénk azokat, akikre gyermekkorukban nagyon sokszor rámondták, hogy ügyetlen, lusta, semmirekellő, kétbalkezes, irigy, kövér, sovány, csúnya, és szinte vég nélkül folytathatnánk.
Ezek a tudatalattiba beépülő programok vagy hitrendszerek fogják meghatározni az egyén magáról alkotott véleményét, gondolatait, cselekedeteit. Jó lenne felmérést készíteni arról, hányan vannak, akik jó szándékkal, erejükben és tehetségükben bízva belevágnak valamibe, és reménykedve várják a megfelelő eredményt, csak azért, hogy újra és újra keservesen csalódjanak. A tudatalatti hit hatalmát nem lehet megtörni. Aki elég éber, előbb-utóbb észreveszi, hogy melyik is volt az a „szerencsétlen" mondat, oda nem illő tréfa vagy megjegyzés, amely „véletlenül" csúszott ki a száján, és a dolgokat rossz irányba térítette.
A legtöbben azonban sorozatos balsikereik tanulságát levonva tovább rontanak a helyzetükön. Elkönyvelik magukban, hogy ők már csak ilyenek, és mondogatják, mondogatják maguknak és másoknak. Ilyen esetben nem segít a tudatos gondolkodás, mert a tudat alatt futó program mindig „átírja" az eredményt. Az igazi probléma az, hogy ezeknek a programoknak a létéről mit sem tudunk. Mély, belső hitként működnek, ezért soha, semmilyen körülmények között nem kérdőjelezzük meg bizonyos döntéseinket...
Részlet Balogh Béla: A Tudatalatti Tízparancsolata című könyvéből.