GONDOLATÉBRESZTŐ

Az énkép az évszázad legfontosabb pszichológiai felfedezése. Függetlenül attól, tudatában vagyunk ennek vagy pedig nem, mindnyájan magunkkal hordozzuk önmagunk lelki képét.

Ez lehet elmosódott, sőt lehet, hogy tudatosan nem is kivehető. De ott van, a legkisebb részletekig megalkotva. Ez az énkép arra vonatkozó elképzeléseinket tükrözi, milyen embernek tartjuk magunkat. Annak alapján áll össze, mit hiszünk magunkról. De a legtöbb ilyen hiedelmünk nem tudatosan, hanem öntudatlanul alakult ki a tapasztalataink, sikereink, kudarcaink, megaláztatásaink, győzelmeink bázisán, annak alapján, ahogy mások reagáltak ránk, különösen gyermekkorunkban.

Mindezekből az elemekből egy ÉN-t szerkesztünk (vagy énünknek egy képét). Amint egy önmagunkról kialakult hiedelem vagy elképzelés része lesz e képnek, számunkra „igazzá” válik, már ami személyünket illeti. Nem kérdőjelezzük meg a helyességét, hanem belőle kiindulva úgy cselekszünk, mintha igaz lenne.

Ez az énkép a jobb élet kulcsává válik, méghozzá két fontos felfedezés következtében:

(1) Minden cselekedetünk, érzésünk, maga a viselkedésünk egésze, sőt még a képességeink is összhangban vannak ezzel az énképpel.

Vagyis olyan személyiségként cselekszünk, amilyen személyiségként elképzeljük, felfogjuk magunkat. Mi több, szó szerint nem is tudunk másként cselekedni, még akkor sem, ha teljes erővel bevetjük az akaratunkat. Az, aki „kudarctípusú személyiségeként fogja fel önmagát, mindig megtalálja a módot arra, hogy minden ellenkező szándéka ellenére sikertelen legyen még akkor is, ha az alkalom szó szerint az ölébe hull. Az, aki valamilyen igazságtalanság áldozataként fogja fel önmagát, olyan áldozatként „aki szenvedésre kárhoztatott”, meg fogja találni azokat a körülményeket, amelyek önmagáról kialakított véleményét igazolják.

Az énkép az a kiindulópont, az az alap, amelyre egész személyiségünk, viselkedésünk, mi több, az általunk érzékelt környezetünk épül. Ezért van az, hogy tapasztalataink igazolni látszanak az énképünket, ezzel erősítve, szilárdítva azt. Egyformán forrása lehet egy „ördögi körnek” vagy egy „isteni körnek”, egy bukóspirálnak vagy egy emelkedő spirálnak jövőnk alakulásában.

Mindez tőlünk függ. Az a tanuló például, aki úgy tekint magára, mint aki „egyes” tanuló vagy „számtanból tökfej”, mindig módját fogja ejteni, hogy a bizonyítványa igazolja önmagáról kialakított véleményét. És így van „bizonyítéka”. Az a lány például, akinek olyan képe van önmagáról, hogy őt senki sem szereti, valóban azt fogja tapasztalni, hogy az iskolai táncdélutánon senki sem fogja felkérni őt. Valósággal kihívja a visszautasítást. Levert ábrázata, alázatos modora, túlzott igyekezete, hogy mások kedvébe járjon, vagy éppenséggel öntudatlan ellenségessége azokkal szemben, akiknek részéről visszautasításra számíthat — mindez eltaszítja tőle azokat, akiket egyébként vonzaná. Ugyanígy az a vállalkozó, akinek rossz véleménye van a képességeiről, azt fogja találni, a „tapasztalatai” igazolják, hogy az énképe helyes”

Az ilyen „objektív bizonyítékok” birtokában aztán csak ritkán jut eszébe a embernek, hogy a baj valójában az énképével van, azaz az önértékelésével. Mondd azt az iskolásnak, hogy ő csak „úgy gondolja”, hogy buta a számtanhoz, és azt fogja hinni, nem vagy az eszednél. Hiszen ő újból és újból próbálta megérteni a dolgokat, de a jegyek az ő véleményét igazolják.

Mondd azt a vállalkozónak, hogy csak az ő fejében igaz az a vélemény, hogy képtelen egy bizonyos összegnél nagyobb forgalmat lebonyolítani. Üzleti papírokkal fogja igazolni, hogy milyen keményen dolgozott, hogyan igyekezett, és mégis sikertelen volt.

Ennek ellenére: ahogy a továbbiakban látni fogjuk, szinte csodának minősíthető változások következtek be mind a tanulók jegyeiben, mind pedig az üzletkötők jövedelmében — amikor hozzáláttak, hogy megváltoztassák az énképüket.

(2) Az énkép megváltoztatható.

Számtalan eset bizonyítja, hogy nem lehetünk sem túl fiatalok sem pedig túl öregek ahhoz, hogy megváltoztassuk az énképünket, és ennek eredményeként új életet kezdjünk élni. Az egyik ok, ami miatt az egyén számára olyan nehéznek tűnik megváltoztatnia szokásait, személyiségét, életmódját az, hogy eddig minden erőfeszítése — hogy úgy mondjam — az Én perifériájának, nem pedig a központjának megváltoztatására irányult.

Számtalan páciensemtől hallottam valami ilyesmit: „Ha ön arról beszél, amit »pozitív gondolkozásnak« hívnak, akkor azt válaszolom, hogy már többször is próbálkoztam vele, de az én esetemben egyszerűen nem működött.” Ha aztán egy kicsit utána érdeklődtem, szinte minden esetben az derült ki, hogy a „pozitív gondolkozást” vagy meghatározott külső körülmények, vagy negatív jellemvonások megváltoztatására akarták alkalmazni.

(Például: „Meg fogom szerezni azt az állást.” Vagy: „A jövőben sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb leszek.” Vagy: „Ez a vállalkozásom sikeres lesz.” stb.) Sosem gondolkoztak el azonban azon, hogy megváltoztassák az ÉN-jüket, azt az ÉN-t, amelynek feladata mindezek megvalósítása.

Jézus óvott attól, hogy új anyagból tegyünk foltot egy régi ruhára vagy új bort régi üvegbe töltsünk. A „pozitív gondolkozás” nem használható eredményesen — foltként vagy mankóként — a régi énképhez. Egyszerűen képtelenség tárgyilagosan elképzelni egy konkrét helyzetet, amíg negatív véleményünk van az Énünkről.

Ugyanakkor számtalan kísérlet bizonyítja, hogy amint megváltozott az ÉN-re vonatkozó felfogás, az új felfogással összhangban lévő dolgok, amelyek korábban lehetetlennek tűntek, könnyedén, erőlködés nélkül mennek. Szinte „kézre állnak” az új énképpel rendelkező személynek.

A legkorábbi ilyen kísérleteket a néhai Prescott Lecky, az énkép pszichológiájának egyik úttörője végezte el. Lecky a személyiséget olyan „képek, gondolatok rendszereként” fogta fel, amelyeknek egymással összhangban lévőnek kell tűnniük. Azokat a képeket, gondolatokat, elképzeléseket, eszméket, amelyek nincsenek összhangban ezzel a rendszerrel, a személyiség elutasítja, „nem hisz bennük”, és nem használja cselekvésének kiindulópontjául. Azokat a gondolatokat viszont, amelyek összhangban lévőnek tűnnek e rendszerrel, a személyiség elfogadja.

A képzetek, gondolatok e rendszerének a központja, alapköve, amire minden más épül, az egyén „ego”-képe, az énképe, vagyis az önmagáról kialakult elképzelése.

Lecky tanár volt, így lehetősége volt, hogy elméletét diákok ezrein ellenőrizze. Úgy gondolta, ha a diáknak nehéz egy tárgyat megtanulnia, ez azért van, mert (a diák
nézőpontjából) önmagáról kialakított felfogásával nem lenne összhangban, ha megtanulná, megértené az anyagot. Lecky hitt abban, hogy ha megváltoztatjuk a diák véleményét önmagáról, ami a nézőpontjának az alapja, meg fog változni az adott tárgyhoz való viszonya. Ha a diákot rá tudjuk bírni, hogy megváltoztassa az én-meghatározását, meg fog változni a képessége a megértésre is.

Az eredmények valóban ezt látszottak igazolni. Az a diák, aki száz szóból 55-öt rosszul írt le, és olyan sokból bukott, hogy évet kellett ismételnie, a következő évben jóval az átlag felett teljesített és helyesírásból egyike lett az iskola legjobbjainak. Egy másik diák, aki rossz tanulmányi eredménye alapján régi iskolájából el lett tanácsolva, Columbiában kitűnő tanuló lett. Egy lány, aki négyszer bukott latinból, az iskolai pszichológussal való néhány beszélgetés után jó eredménnyel zárta az évet e tárgyból. Egy fiú, akinek irodalmi ismereteit egy bizottság nagyon rossznak értékelte, a következő évben irodalmi pályázaton díjat nyert.

Ezekkel a diákokkal nem az volt a probléma, hogy buták vagy gyenge képességűek voltak. A probléma egy nem megfelelő énkép volt („Nincs érzékem a számtanhoz” „Természetemnél fogva nem tudok helyesen írni” stb.)

Valójában az történt, hogy azonosultak a hibáikkal és a kudarcaikkal, ahelyett, hogy azt mondták volna: „Nem sikerült a dolgozatom” (tényszerű és tárgyilagos), levonták a következtetést: „Kudarcember vagyok.” Ahelyett, hogy azt mondták volna: „Megbuktam ebből a tárgyból”, azt mondták: „Mindig megbukom. Ilyen vagyok.” Akik többet szeretnének tudni Lecky munkásságáról, azoknak figyelmébe ajánlom könyvét az Én belső összhangjáról. [Prescott Lecky: Self-Consistency, a Theory of Personality, The Island Press]

Ugyanezt a módszert alkalmazta Lecky arra, hogy leszoktassa a diákokat a dadogásról, és hogy rágják a körmüket. Saját feljegyzéseim legalább ilyen meggyőző eseteket tartalmaznak. Valaki, aki annyira félt az idegenektől, hogy csak ritkán merészkedett ki a házából, ma ismert szónok. Egy üzletkötő, aki már megfogalmazta felmondását, „mert egyszerűen nem üzletkötőnek született”, hat hónap után egy 100 főből álló gárda legeredményesebb üzletkötője lett. Egy tiszteletes, aki visszavonulását fontolgatta, mert annyira kikészítette idegileg a heti prédikációkra való felkészülés, ma hetente átlagosan három alkalommal szól egybegyűltekhez a heti prédikáción kívül, és nem érzékeli, hogy nem bírnák az idegei.

Részlet Maxell Maltz: Pszichokibernetika című könyvéből.